
Egy kamaszkori szakítás a felnőttek szemében talán múló csalódásnak tűnik, a fiatal számára azonban valódi veszteség lehet. Az első szerelem gyakran mindent betöltő érzés, ezért annak vége mély fájdalmat, szégyent, dühöt és reménytelenséget okozhat. Ilyenkor a szülő legfontosabb feladata nem a gyors vigasztalás, hanem a türelmes jelenlét.
Ne mondjuk neki, hogy „majd találsz mást”, „túl fiatal vagy még”, vagy „nem is illett hozzád”. Ezek a mondatok jó szándékúak, mégis azt sugallhatják, hogy az érzései nem fontosak. Inkább hallgassuk meg, és mondjuk el neki: érthető, hogy most nagyon fáj. Ne faggassuk, de jelezzük, hogy bármikor beszélhet velünk. Ha inkább egy barátnőjének, testvérének vagy más megbízható felnőttnek nyílna meg, azt is fogadjuk el.
A szakítás után természetes, ha néhány napig sír, kevesebbet beszél, vagy nincs kedve a megszokott programokhoz. Segíthet a közös séta, egy film, valamilyen alkotótevékenység vagy sport, de ne erőltessük a jókedvet. A volt pár közösségi oldalainak folyamatos figyelése meghosszabbíthatja a fájdalmat, ezért érdemes erről óvatosan beszélgetni vele.
Fontos, hogy ne szidjuk a volt szerelmét, és ne próbáljunk a lányunk tudta nélkül kapcsolatba lépni vele. A kamasznak most arra van szüksége, hogy visszakapja az önbecsülését, és megtapasztalja: a kapcsolat vége nem jelenti azt, hogy vele valami baj lenne.
Figyeljünk azonban a veszélyjelekre. Ha hosszabb ideig nem eszik vagy nem alszik, teljesen elszigetelődik, nem akar iskolába menni, önmagát hibáztatja, vagy önsértésről, halálról beszél, kérjünk mielőbb szakmai segítséget. Közvetlen veszély esetén ne hagyjuk egyedül, és hívjuk a 112-t. A legtöbbet szeretettel, türelemmel és ítélkezés nélküli figyelemmel adhatjuk neki.