Félek a gyilkostól!

„Félek a gyilkostól.”
Egyetlen mondat volt csupán, mégis úgy visszhangzott bennem, mintha valaki újra és újra a fülembe suttogná a sötétben. Nem tudtam aludni. Minden apró zajra összerezzentem. A lépcsőház nyikorgása, a csapból lehulló vízcsepp, a szél halk zúgása az ablak körül — mind úgy hatott rám, mintha valaki közeledne. Mintha figyelne.

A legrosszabb nem is maga a félelem volt, hanem a bizonytalanság. Nem tudtam, ki ő. Nem láttam az arcát. Talán már beszéltem vele az utcán. Talán rám mosolygott egy boltban. Talán napok óta követett. Ez az érzés lassan őrölte fel az idegeimet.

Az emberek azt hiszik, a gyilkosok mindig feltűnőek. Hideg tekintetűek, kegyetlenek, veszélyesek már első pillantásra is. Pedig néha pontosan azok a legveszélyesebbek, akik teljesen átlagosnak tűnnek. Akik udvariasan köszönnek, érdeklődnek, kedvesek. És közben valami sötét rejtőzik bennük.

Egy ideje már nem mertem este egyedül hazamenni. Folyton hátranéztem az utcán. Ha lépteket hallottam magam mögött, gyorsabban kezdett verni a szívem. Néha úgy éreztem, valaki figyel az ablakból. Máskor pedig azt, hogy közvetlenül mögöttem áll, és csak arra vár, hogy hibázzak.

Az ember ilyenkor saját magában sem bízik. Minden gondolat gyanússá válik. Minden ismerős arc mögött veszélyt keres. Már nem tudtam eldönteni, hogy valóban üldöznek-e, vagy a félelem kezdte lassan átvenni az uralmat felettem.

És talán éppen ez volt a gyilkos igazi ereje. Nem a kés. Nem a tett. Hanem az, hogy már jóval előtte beköltözött az áldozata fejébe. A rettegésével együtt.